Mozaikhub.hu 369d0c45a8941d2677e286edc2f95340fc044628fec118cb23f7615555aa52ff
hu | en

Noách

1. A földön mindenkinek egy nyelve és ugyanazok a szavai voltak. 2. Keletről vonulva, Sineár földjén találtak egy síkságot, ahol letelepedtek. 3. Így szóltak [a népek] egymáshoz: „Gyerünk, készítsünk vályogot és égessünk belőle téglát.” A téglák voltak számukra az építőanyag, az aszfalt pedig a habarcs. 4. És azt mondták: „Gyerünk, építsünk magunknak egy várost, és egy égig érő tornyot. Szerezzünk magunknak nevet, hogy szét ne szóródjunk az egész földön.” 5. Leereszkedett az Örökkévaló, hogy megnézze az emberek által épített várost és tornyot. 6. Azt mondta az Örökkévaló: „Ha ezek most egy népként, egy nyelvet beszélve, így kezdtek cselekedni, akkor mostantól semmi nem tudja meggátolni őket tervük megvalósításában?!7. Gyerünk, ereszkedjünk le és zavarjuk össze a nyelvüket, hogy ne értsék egymás nyelvét!” 8. Szétszórta őket az Örökkévaló az egész föld színén és abbahagyták a város építését. 9. Ezért nevezték a várost Bábelnek (בבל), mert ott zavarta össze (bálál – בלל ) az Örökkévaló az egész föld nyelvét, és onnan szórta szét őket az Örökkévaló az egész föld felszínére.

Bevezető megjegyzések Bábel tornya történetéhez

Bábel városának és tornyának története hasonlóságot mutat más ókori népek mítoszaival. A mezopotámiai szent városokban a lakosság büszkeségéül szolgáló nagy alapterületű és magas zikkuratokat építettek. Ezek a lépcsős templomok a földiek és az égiek kapcsolatát jelképezték. Számos kutató szerint a tórai történet az I. Nebukádnécár (i.e. 12. század) által épített é-temen-án-ki (az ég és a föld alapjának háza) nevű szentély építésére utal. Építője szándéka szerint ennek kellett volna a legmagasabb toronynak lennie egész Babilóniában, de az építkezés viszonylag gyorsan abbamaradt. Egy másik feltevés szerint az i.e. 18. századi Babilónia é-ság-ilá (a magasra emelt tetejű ház) nevű tornyára utal a történet, amelyet a hettiták romboltak le az i.e. 17. században. A babilóniai papok mítosza szerint maguk az istenek emelték e tornyot rögtön a világ teremtése után Marduk főisten tiszteletére.[1]

A nyelvek összezavarásának is van párhuzama a mezopotámiai mitológiában, azonban a különbség is szembetűnő. A sumér mítoszban két isten viszálykodása ennek oka,[2] és nem az emberiség bűne, így az embereket sújtó büntetésnek nincs erkölcsi, teológiai igazolása. Ezzel szemben a tórai történet az sugallja, hogy az emberek Isten ellen akartak lázadni, és tervük meghiúsítása ezért volt erkölcsi szempontból igazolt. Bábel tornya építői bűnének másik értelmezését javasolta az izraeli filozófus, Jesájáhu Leibowitz: „Abban a világban, ahol csak egy nyelv és csak közös célok vannak, ott a teljes rabszolgaság alakult ki. […] Könnyen lehet, hogy a legfontosabb értékeket megalapozó elv a ragaszkodás nonkonformizmus jogához és a különbözés lehetőségének megőrzéséhez. Nincs rettenetesebb zsarnokság, mint a kikényszerített egység és egységesség, amikor nem marad hely a véleménykülönbségeknek és az egymással ellentétes álláspontok ütköztetésének.”[3]

E rövid szöveg irodalmi szempontból is gondos szerkesztést mutat: az első rész (1-4 vers) hősei az emberek, a másodiké Isten (5-9 vers). Mind az események rendje, mind a nyelvi megformálás tudatos párhuzamokat és ellentéteket mutat. Ezek közül néhány: az emberek egy nép és egy nyelvet beszélnek (1;6); a „gyerünk” szó használata (3;4;7), az építkezés elkezdése és abbahagyása (3;8), a szétszóratás megakadályozásának szándéka, majd annak bekövetkezése (4;8;9).

3. A téglák voltak számukra az építőanyag, az aszfalt pedig a habarcs. – A szöveg a mezopotámiai építészeti technikák ismeretét mutatja. Kövek híján általában a napon szárított vagy kiégetett téglát használtak építőanyagként. Az aszfalt, egy a természetben is előforduló szénhidrogén kőzet, gyakran szolgált kötőanyagként az építkezéseken.

4. égig érő tornyot – a magasságra utaló túlzó kifejezés, amely képletesen utalhat az Isten elleni lázadásra és az emberi nagyravágyásra (ezt a korábban említett babilóniai nevek jelentése is alátámaszthatja). A 21. század elejével érdekes párhuzamként fogható fel, hogy az ókori technológiákat uraló babilóniai ember önnön sikerein felbuzdulva ignorálta a saját korlátait, és a napjainkban a többek között a géntechnológiát és a mesterséges intelligenciát kombináló ember egyre több korábban „isteninek” tartott képességre tesz szert. Az ember ambíciója nem csökken, viszont elégedettsége sem nő. Ezért Yuval Noah Harari, a népszerű könyveket író izraeli történész valószínűleg jogos aggodalommal kérdezi: „Van-e bármi veszélyesebb az elégedetlen és felelőtlen isteneknél, akik azt sem tudják, mit akarnak?”[4]

Szerezzünk magunknak nevet – lehet, hogy a babilóniaiak célja saját nevük megörökítésére antitézisként előrevetíti Izrael népe ősatyáinak történetét, akiknek az Örökkévaló ígéri meg, hogy nagy nevet szerez számukra (lásd pl.: Beresit 12:2).

7. Gyerünk, szálljunk alá és zavarjuk össze a nyelvüket – Az isteni többesszám máshol is szerepel (Beresit 1:26) és valószínűleg az égi tanácsra, azaz Isten alá rendelt égi lényekre vonatkozik. A Szentírás elfogadja az angyalok létét – v.ö. Jesájáhu 6. fejezet, Jób 1-2. fejezet – bármily problémásnak tűnik is ez a modern kori teológia számára.

_______________________________________________________________________________________________________________________

KOMMENTÁROK
 

Radnóti Zoltán főrabbi, a Bét Sálom Zsinagóga rabbija

Az Ember teremtésétől tíz nemzedék telt el Noéig, majd még tíz Ábrahám megszületéséig. Bábel tornyának története Noé és Ábrahám születése között játszódik, ám nincs pontosan megnevezett szereplője és dátuma. A Tóra pusztán ennyit ír: „A földön minden népnek közös nyelve volt”. A történet lényege mégsem a közös nyelv, hanem az abból származó közös akarat és a közös tett minősége és milyensége. A szereplők önmaguknak akarnak várost és benne egy tornyot építeni, amelyet mindenki, mindenhonnan láthat. Egy tornyot, amelyen fel lehet menni az égboltozat fölé is, hogy ott akár Istennel is megharcoljanak.

A történetből úgy tűnik, az építkezők tudatában voltak annak, milyen ereje van a kimondott közös szavaiknak, hiszen a világ teremtésének isteni nyelvét, a „láson hákódes”-t használták. E teremtő erővel bíró nyelv központi fontosságú a történetben. Amit a közös nyelvünkön kimondunk, az örökre közöttünk marad. Átadunk és elfogadunk szavakat, amelyek teremthetnek és rombolhatnak is – ez ember és Isten kapcsolatára is igaz. Addig öröm adni és addig tartozunk össze, ameddig a másik öröme számunkra is öröm. Ha a másik teherré válik, akkor kezdődik el egy kapcsolat válsága. Bábel történetében a közös nyelvet beszélő, közös várost építő népek számára teherré vált a Teremtő (Erő). Hitték, hogy a felépülő metropolisz mérete és a város közösségének ereje hasonló áldással bír, mint Isten. Az isteni nyelvet bírták, az isteni magasság meghódítását már megkezdték, így okkal remélhették az isteni erő és hatalom megszerzését - ám immáron Isten nélkül.

A „torony” jelkép, ahol össze lehet gyűlni, ahol érezni lehet a hatalmasságot, a teremtő és magasba törő erőt, ami éppen ellentéte Isten ódivatú és „vízszintes” Éden kertjének. Önzés, nagyravágyás és birtoklásvágy; a bábeli történet kulcsszavai. Ám ezek mind-mind természetes tulajdonságok, amelyek - kordában tartva - hasznosak a túlélés biztosításához, az élet fenntartásához. A város és a torony történetének egyik olvasata e kettősséget emeli ki: Isten elvette azt a különleges, teremtő erővel bíró közös nyelvet, amely miatt az ember már-már Istennek gondolta magát. Ezt a nyelvet csak a Tóraadás pillanatában adta vissza, azért hogy ne az öncélú kevélység, hanem a Törvény, azaz csakis a nemes világépítés nyelve legyen.

 

Dr. Vajda Károly, az OR-ZSE rektora

„Szerezzünk magunknak nevet, hogy szét ne szóródjunk az egész földön.”

Rabbi Nátán (i.sz. 2. sz.) összekapcsolta ezt a mondatot a Semot 23:13 versével, mely tiltja Isten nevén kívül más (isten) nevének említését. A neves tanaita föltételezi, hogy a Bábel tornyát építők kissé eufemizáló módon, de a bálványimádás szándékát fejezik ki (vö. bSzánhedrin 109a). Valószínűsíti e feltevést, hogy a névszerzés tervét megfogalmazó mondatra következő vers második szava az eddig csak elvétve használt négybetűs istennév. Tovább erősíti e fölvetést, hogy a torony történetében az Örökkévaló más megnevezése elő sem fordul. Annak bizonyítéka, hogy a saját nevezetesség hajhászása ellentétes a monoteista jámborság eszményével, kvázi bálványimádás, a névtan segédtudományával már a zsidó vallásosság korai korszakaiban is visszaigazolható számtalan olyan zsidó névformából, mely nem egyszerűen viselőjének valamely tulajdonságát (pl. Korách – kopasz) írta le, vagy épségének, szépségének vágyát fogalmazta meg (Devórá – méhecske [ti. darázsderekú], Náómi, Náámán [ti. kellemes modorú] stb.), hanem az Örökkévalóval kötött szövetség kötelékébe vonta be a név viselőjét (pl. Curisáddáj, Netánél, Gámliél stb.). Azt, hogy a szétszóratást a Babilóniába hurcolt zsidóság az Örökkévaló nevére hozott szégyen miatt kirótt büntetésként értette, talán ez a történet is befolyásolta, hiszen a bábeli torony építőinek szájáról hallatszik először az ettől való félelem, s esik meg velük büntetésként épp az, amitől rettegnek: a szétszóratás.

Érdemes továbbá megjegyezni: a modern zsidó vallásbölcseletnek a például a Beresit 11:7-ben is előforduló, Istenre vonatkozó, többes szám első személyű igealakok értelmezéséhez nincs szüksége – a klasszikus magyarázatokban gyakran előforduló – angyalseregek és égi udvartartás föltételezésére. A modern értelmező nem szorul rá arra, hogy az Örökkévalót antropomorfizálja, udvaroncokkal körülvett királyként képzelje el. A szóban forgó többes szám első személyű, ún. kohortatív, azaz fokozottan cselekvésre buzdító alakok egyfajta beszédkonvenció részei. Ahogyan a szakácskönyvek „Vegyünk egy csipetnyi sót!” fölszólítása is csak az olvasóra egymagára vonatkozik, s sosem fordul elő, hogy a szakácskönyv írója annak olvasójával együtt közösen vesz egy csipetnyi sót, a bibliai versek e többes számú igealakjainak is csak stiláris, hangulati jellegük van – ahogy ezt a Talmudban gyakran használt értelmezési szabály is mondja: a Tóra a hétköznapi nyelvhasználatot követve fogalmazott (vö. pl. bNedárim 3a).

 


[1]Lásd a sok párhuzamot mutató részletet az Enuma elis című teremtésmítosz 6. tábláján. Gilgames, Budapest: Magyar Helikon, 1960, 37-38. o.

[2]„Enmerkár versengése Aratta urával”, in: Fénylő ölednek édes örömében – a sumér irodalom kistükre, Budapest: Európa Könyvkiadó, 1983, 133-134. o.

[3]Jesájáhu Leibowitz: Sevá sánim sel szichot ál párását hásávuá, Jeruzsálem: Keter, 2000. 31.o.

[4]Yuval Noah Harari: Sapiens – az emberiség rövid története, Budapest: Animus Kiadó, 2015, 369. o.

0%

Köszönjük, hogy feliratkoztál. Kérjük, kövesd az e-mail címedre elküldött linket a feliratkozás megerősítéséhez.

Error signing you up, please check the fields for problems.